6. Régi idealista mese

Az Ukrán SZ.SZ.SZ.K.-hoz tartozó nap sugarain alatt, a kavicsos strandon tobzódtak az üdülőbeli szobatársak dr. Valerij Mihajlovics Carev, Schein ezredes és egy bizonyos Rjabov, nem teljesen egyszerű ember.
Bágyadt, hosszúra nyúlt beszélgetés volt. A doktor egy csodálatos tulajdonságú orvosságot ismertetett, amely valami miatt az elég hülyén hangzó „Múmia” nevet kapta. Ezt az orvosságot maga a doktor kereste tavaly egy kutatócsoporttal a priszajánszki tajgán. És megtalálta. Most erről mesélt. Az ezredes ez alatt krákogott és köhécselt. Rjabov pedig mélyen hallgatott elnyújtózva a nyugágyon, még az aranyozott szemüvegét sem vette le. Ő maga pedig bátortalan, félénk, csüggedt volt. Nehezen jött ki az emberekkel.
Fokozatosan, ahogy az lenni szokott, a beszélgetés áttért az egyediről az általánosra. Carev szóba hozta mindazokat a csodákat, amelyek a tudománynak fittyet hányva még mindig felbukkannak az életben.
- A tudomány ugyanis minden csoda ellensége – jelentette ki sűrű, erős szakállát simogatva. - Ahol tudomány van, ott nincs helye a csodának és fordítva!
- Tökéletesen igaz - értett egyet Schein ezredes. Rjabov megint csak hallgatott.
- Például a kutyák – kiáltotta elnyújtva a doktor. – Nekik nem kell gyógyszer. Maguk keresik meg maguknak a füveket. És a végén az derül ki, hogy a mi összes tudományos kutatóintézetünk semmit sem ér egy átlagos Fifike szaglásához képest.
- Na de kérem...- krákogott az ezredes. - Ez már-már...Heheheh..., a Hipokratészi tudomány határozott elutasítása.
Amint látják a vita érdekes fordulatot vett.
- Nem – szólalt meg hirtelen Rjabov.
A cimborák felé fordultak.
- Hogy érti azt, hogy nem, fiatalember?- feszült meg az ezredes.
- Ön talán nem ért egyet velem? - érdeklődött a doktor.
Ekkor Rjabov zavarba jött. Fogta a szemüvegét, megtörölte, újra felvette, és remegő hangon kijelentette:
- Ugyan! Én önnel értek egyet. De nem vagyok ön ellen – igyekezett megmagyarázni az ezredesnek. - Vagyis mi ketten, doktor, nem utasítunk el minden tudományt. Mi csak hangsúlyozzuk a lét változatosságát, nem igaz? Hiszen az ember a lehetőségeinek csupán 0.000001%-át használja ki. Az ember például mindenre képes. Akár arra is képes, hogy az akaratereje megfeszítésével mondjuk a levegőben lebegjen.
- Mi van? - csodálkozott az ezredes.
- Repülni – magyarázta Carev finoman elmosolyodva. - A barátunk azt akarja mondani, hogy az ember magától, minden eszköz nélkül képes repülni, ha a szelleme azt szeretné. De ez csupán...- Kis szünetet tartott. - Ez egy régi idealista mese.
- Ühüm – helyeselt az ezredes.
- Nem repülni – vette magának a bátorságot Rjabov, hogy pontosítsa. - csak lebegni a levegőben.
A doktor elmosolyodott. Az ezredes e szavak hatására szörnyen megkívánta a sört. Az ezredes nyelt egyet, a doktor pedig szinte udvariasan fordult Rjabovhoz.
- És ez minden egyszerű embernek megadatott, vagy csak a kiválasztott személyeknek?
- Nem tudom – sütötte le a szemét Rjabov.
- És ön nem tudna demonstrálni nekünk egy ilyen csodás esetet?
- Tudnék – mondta halkan Rjabov.
- De, természetesen nem szeretne? - nevette el magát a doktor.
- Nem szeretném, de meg tudom csinálni. Egyébként akkor is meg tudom csinálni, ha nem szeretném – mondta egészen zavarban Rjabov.
A doktor előzékenyen tapsolni kezdett.
És akkor Rjabov félig-meddig összehajtotta a nyugágyat és az asztal felé fordította.
Megfeszült. És lassan-lassacskán felemelkedett az égbe.
El tudják képzelni azt a döbbent csendet?
Az ezredesnek tátva maradt a szája. A doktor dadogni kezdett:
- És milyen? Mit látni ott?
Fentről Rjabov csüggedt hangja hallatszott:
- A világűrt. Megnyílt a csillagokkal teli mélység. Micsoda tér! Égi fellegek, örökké vándorló nővérek! Filozófia! És ráadásul azt hiszem itt valami női napozó van, tele meztelen női testekkel.
- Mármint hogy teljesen meztelenek? - sóhajtott fel az ezredes.
- Anyaszült meztelenek – kiáltotta ugyanolyan csüggedten Rjabov.
- És látni lehet mind a... bájaikat? - élénkült meg a doktor.
- Persze...
- Figyejjé már, te Rjabov! Vigyél minket magaddal – zavarodott össze az ezredes. És a doktorhoz fordult: - Valerij Mihajlovics, te is mondd meg neki, hogy vigyen fel minket!
- Rjabov! - kiáltott a doktor. - Hallasz?
- Nemleet! – felete csüggedten, de határozottan Rjabov.
- Na, Rjabov, tudtuk mi, hogy egy ekkora disznó vagy! - szólt keserűen az ezredes.
- De mennyire – helyeselt hűvösen a doktor.
- Ez az igazság, nem lehet – mondta panaszosan Rjabov. De azért mégiscsak lejjebb süllyedt.
A doktor és az ezredes próbáltak felugrálni, felkapaszkodni. De az asztal nem bírta ki a túlsúlyt, és rögtön visszaesett arra a helyre, ahol előtte állt. Leesett végleg megdöbbentve az összegyűlt tömeget, amely akaratlan csodálattal szemlélte a fent leírtakat.
Rjabov kivételével mindegyik barát végiggurult a kavicsos strandon bizonyos fizikai sérüléseket okozva magának. A doktor keserűen tréfálkozva törölgette magáról a vért:
- Hát íme! Szemtől szemben a tényekkel, ahogy mondják.
Az ezredesnek a szeme alatt kék monokli keletkezett.
Rjabov pedig hallgatott. Csöndesen ült a széken és már első pillantásra látni lehetett rajta, hogy nem egészen egyszerű ember. Az ilyen emberek veszélyesek a társadalomra, és amint megjelennek bármely közterületen, haladéktalanul igazoltatni kell őket! Az ilyen emberek veszélyesek a társadalomra! Az ilyen embereket egyáltalán jó volna elizolálni a társadalomtól, valahová jó messzire!