Ha kimész a mólóra az erős napsütés ellenére is éles szél vár, és az Alpok messzi téli csúcsait látod, melyek ezüstszínűek és szörnyűek. De szélcsendben, ebben a fehér városban, a rakparton meleg van, csillogás, tavasziasan öltözött emberek, akik sétálnak, vagy a padon üldögélnek a pálmák alatt, szalmakalapjuk alól hunyorogva a tenger sötét kékségére és az angol király fehér szobrára, amely tengerész egyenruhában áll a világos ég ürességében.
Ő is egyedül ül, háttal a tengernek és nem látja, inkább csak érzi a napot, amely a hátát melegíti. Fedetlen fejjel ül a haja ősz, öregesen tiszteletre méltó. A feszült mozdulatlanság pózában ül és, mint minden vak, egyiptomi módra: a tartása egyenes, a térdeit összehúzza, felfelé fordított sapkát helyez rá, és nagy, napégette kezeit, szoborrá dermedt fejét megemeli, és enyhén oldalra fordítja, egész idő alatt őrt áll, figyeli az emberi hangokat és járókelők suhogó lépteit. Egész idő alatt csöndes, egyhangú és enyhén éneklő hangon emlékeztet minket arra, hogy kötelességünk jónak és könyörületesnek lenni. És amikor kis időre megállok előtte, és világtalan arca előtt, a sapkába dobok néhány centimet, ugyanolyan világtalanul tekintve a térbe, nem változtatva sem pózt, sem arckifejezést, egy pillanatra megszakítja dallamos, jól felépített tanító beszédét, és már egyszerű szívből jövő szavakkal azt mondja:
- Merci, merci mon bon frere!
"Mon bon frere!" Igen, igen, mi mind testvérek vagyunk! De csak a halál és a nagy kínok és szerencsétlenségek emlékeztetnek minket erre igazi és cáfolhatatlan bizonyossággal, azzal, hogy megfosztanak bennünket földi rangunktól, és kivezetnek a hétköznapi életből. Milyen meggyőződéssel ejti ki e szavakat: mon bon frere! Nem fél, és nem is félhet attól, hogy rosszul teszi, ha testvérnek szólít egy királyt, vagy köztársasági elnököt, egy neves személyiséget, vagy milliárdost. És egyáltalán, egyáltalán nem azért nem fél ettől, mert vaksága miatt megbocsátják tudatlanságát. Nem egyáltalán nem. Egyszerűen ő most mindenkinél több. Az Úr keze megérintvén őt, mintha megfosztotta volna őt névtől, időtől és tértől. Ő most csak ember, akinek mindenki testvére...
És a másikban is igaza van: valójában mi mind jók vagyunk. Járkálok, lélegzem, látok, érzek, átviszem magamba az élet teljességét és örömét. Mit jelent ez? Azt, hogy felfogok és befogadok mindent, ami körülvesz, hogy mindez kedves és barátságos, rokon velem és ez szeretetet ébreszt bennem. Mert az élet kétségtelenül nem más, mint szeretet és jóság, és a szeretet és jóság elapadása mindig az élet elapadása, az már a halál. És ez a vak hív engem, amikor arra járok: "Tekints rám is, érezz szeretet irántam is: ezen a világon, ezen a csodás reggelen, minden a rokonod, ezek szerint én is; és ha rokonod vagyok, nem hagyhat hidegen a magányom és a gyámoltalanságom, hiszen a testem, mint az egész világ teste, egy a tiéddel, hiszen az élet érzése a szeretet érzése, hiszen minden szenvedés a mi közös szenvedésünk, amely megrontja a mi közös életörömünket, vagyis, hogy érezzük egymást és minden létezőt."
Elég a szócséplésből az egyenlőségről a mindennapokban, a sértettség, gyűlölet, gonoszság versenyéről.
Ott egyenlőség nem lehet, sosem volt, és nem is lesz.