Ironikus thriller

1. fejezet

 

Egy történetbe nagyon nehéz bekerülni, de nagyon könnyű bekeveredni. Elhiszem, hogy kellemes, ha születéskor egy angyal fejbúbon csókolja a kisbabát, és a kicsi valamilyen tehetséget kap. Nekem is van egy különös tulajdonságom, ami a többi embernek nincs. Nem, nem tudok úgy írni, mint Tatjána Tolsztaja, úgy énekelni, mint Galina Visnyevszkaja, úgy táncolni, mint Maja Pliszeckaja. Nekem egészen különleges tehetségem van: zseniálisan keveredek kalandokba. Ráadásul, rend szerint, a leghülyébbekbe. Nem régebben, mint tegnap, leugrottam kenyérért, és a ligetben megláttam egy bűbájos három év körüli kislányt, aki szívet tépően sírt a padon. Jólöltözött gyerek volt, egyáltalán nem hasonlított koldusra: pirospozsgás arcocska, tiszta ruhácska, aprócska fülében arany fülbevalók. Folytak az arcán a könnyek a kezével pedig egy műanyag vödröt szorongatott. Rögtön rájöttem, hogy a kicsi eltévedt, és odamentem hozzá:
- Hol az anyukád?
A gyerek nyilván még nem tudott annyira beszélni, mert kis szipogás után még keservesebben kezdett sírni. Körbenéztem, mellettünk az emberek egykedvű áradata hömpölygött.
- Ne sírj, mindjárt elmegyünk a rendőrségre és ők egykettőre megtalálják a mamát - ezekkel a szavakkal megpróbáltam felemelni a kislányt.
Az ultrahang tartományában visított fel és rugdosni kezdett drága lakkcipős lábával.
- Hagyod békén a lányomat! - hallatszott hátulról.
Megfordultam és egy felbőszült tizennyolc év körüli fiatal lányt láttam vörös miniszoknyában és méregzöld blúzban.
- Minek avatkozol más dolgába? - sziszegte az "elegáns" hölgy.
- Ez a maga lánya?
- Az.
- Annyira sírt!
- Közöd?
- Azt hittem eltévedt - kezdtem el magyarázkodni - el akartam vinni szegényt a rendőrségre.
- Na kopjál le - komorult el a lány. - Szüljél magadnak, és azt rángasd be a rendőrőrsre, a másét meg hagyd békén!
- Miért hagyja magára ezt a csöppséget? - úgy döntöttem megszégyenítem az anyukát.
- Ki kérdezett - rivallt rám -, egyáltalán nem volt egyedül, itt álltam a bokornál.
- De hát miért?
- A francba - az ifjú anya dühösen kiköpött -, megbüntettem, mert üvölt, homokkal dobálózik, nem fogad szót, hát leültettem ide gondolkodni.
- Így nem lehet!
- Menj a... - tanácsolta az ifjú hölgy. - Mindent jobban kell tudnod? Hányan mentek itt el, csak te akaszkodsz ránk! Kopjál le vagy rendőrt hívok!
El kellett mennem, olyan érzéssel, mintha lenyeltem volna egy legyet. A metró felé lépdelve elhatároztam, hogy kész, többet nem keveredek semmibe, de akkor megláttam egy idős férfit, aki pórázzal vert egy kicsi bozontos kutyust, és egy szempillantás alatt rávetettem magam:
- Ne merje kínozni az állatokat!
A bácsi felsóhajtott, elengedte a blökit és az abban a pillanatban elkapta a lábam. Olyan váratlan volt, hogy felüvöltöttem. A mopszli foggal tépte a farmeromat, nyilván nem csak a nadrágomba akart harapni, de a bőrömbe, az izmaimba és a csontom...
- Fogja vissza! - vonyítottam.
A férfi megint megpaskolta a pórázzal a vadállatot. A kiskutya leült, kiköpte a nadrágom széttépett peremét és pimaszul vicsorgott.
- Mért akar kioktatni? - kérdezte higgadtan a nyugdíjas, szemmel láthatóan nehezére esett felemelni a kutyát. - A mi Artúrunk még kicsi, nem érti, hogy nem szabad belekapni az emberekbe, ezért egy kicsit móresre tanítom, de egyáltalán nem durván. Minek avatkozik bele? A nadrágját nem fogom kifizetni, maga tehet róla.
Pocsék hangulatban mentem haza és Lizába botlottam, aki szemrehányóan közölte:
- Lampudel, hányszor kell elmondani? Ne az építkezésen keresztül menj, kerüld meg!
A házunk mellett új épületet építenek, egy kis részt elkerítettek és az út metróig kétszer annyi ideig tart, ezért sok lakó, köztük én is, átbújik a kerítésen lévő ajtón, és átugorja az árkot és a törött téglahalmokat. Lizaveta ezt nem helyesli.
- A járdán jöttem - mondtam a színigazat.
- És a farmerod - fújtatott a kislány -, hol szaggattad meg?
- Egy kutya volt - elmagyaráztam a szitut. Liza végighallgatott és felsóhajtott.
- Javíthatatlan vagy. A francnak kell beleütni az orrodat mindenbe.
Bementem a fürdőszobába, lehúztam a farmert, be akartam tenni a mosógépbe, de amikor megláttam, hogy végleg tönkrementem, behajítottam a rongyos szekrénybe és hozzáláttam, hogy megfürödjek. Lizavetának igaza van. Tényleg miért ütöm az orromat mindenbe? Ha elmegyek mellettük, a nadrágom is egyben lenne, az idegeimet se nyűném el.
A tegnapi események hatására történelmi jelentőségű elhatározást tettem: még ha hét bátyuska kínoz is egy macskát, én nyugodtan továbbsétálok, a fejemet sem fordítom feléjük. De hálistennek az utcán semmilyen kellemtelen esemény nem történt, és nyugodtan eljutottam a kerületi rendőrkapitányságra, ahol Andrej Kop dolgozik. Andrjusa apja litván volt és valójában úgy hangzik a nevük, hogy se kimondani, se leírni nem lehet: Kopszjavicsusz. Valamikor az ötvenes évek elején Vitasz, így hívták az apját, Moszkvába jött, és egy idő múlva levágták a családnevük végét, ami azért érthető volt. Vitasz akkor még nem is sejtette, hogy születik egy fia, aki felcsap rendőrnek és számtalan gúnyolódás céltáblája lesz a neve. Egyébként Andrjusa kollégái már rég megszokták és már nem nevetnek rajta, de ott vannak a polgárik, akik felkeresik a rendőrőrsöt a problémáikkal és felháborodnak, amikor az ügyeletes azt mondja nekik:
- Forduljanak Kophoz.
A település egytől egyig nézi az amerikai akció filmeket, és még a csecsemők is tudják, hogy a jenkik cop-nak hívják a rendőrt. Felmásztam a lépcsőn a második emeletre, végigmentem egy letargikus szürkés-zöldre festett folyosón, és meglöktem a lepusztult ajtót. Szemem előtt egy apró helyiség jelent meg, alig nagyobb egy wc-nél. Valamilyen tisztsége van Andrjusának az osztályon. Valami osztályvezető a bűnügyieknél, de részleteket ne kérdezzenek, mert nem tudok és talán a tisztségét sem jól mondtam. Egyet mondhatok: azelőtt egy nagy szobában volt a kollégáival, most pedig saját köbméterei vannak, azt pedig egy elrettentő fémszekrény tölti, melyet sötétbarnára festettek, egy íróasztal és két szék. Ehhez még számolják hozzá, hogy Andrjusa súlya üti a száz kilót, a magassága pedig majdnem két méter és úgy néz ki ebben az irodában, mint egy külföldi oszlop a konyhában.
- Na, csakhogy itt vagy! - mondta komoran Andrjusa. - Tizet beszéltünk meg, most pedig fél tizenegy van!
- Elkéstem - mondtam a megbánás legkisebb jele nélkül.
- Hát akkor ülj csak itt, és várd meg, amíg lesz szabadidőm - közölte bosszúsan Andrjusa és kiment a folyosóra.
Elhelyezkedtem az íróasztala mögött és körülnéztem. A falakat ugyanolyan vészjósló szürkés zöldre festették, a bútorokat még a tatárjárás előtt szerezték be, a koszos ablaküveget legalább tíz éve nem mosták le, és az augusztusi meleg ellenére le volt ragasztva. És ha azt gondolják, hogy valaki egyszerűen megpróbált felkészülni az elkövetkező téli időszakra, hát alaposan tévednek. A keretet megsárgult ragasztónyomok díszítik.
De hát miért ilyen nyomorúságos a rendőrség? Jó, elhiszem, hogy a vezetőségnek nincs pénze felújításra, de őket nem taszítja, hogy ilyen lepusztult helyen kell üldögélni? Én már rég lemostam volna az ablakot, vettem volna normális asztali lámpát, és otthonról átcipeltem volna egy széket.
Na persze itt bűnözők vannak! Végülis így kell lennie, hadd fészkelődjenek az összelapított üléseken, de nekem mért kell görcsökben fetrengenem. Talán lepjem meg Andrjusát a születésnapján? Nem nagy ügy, összedobjuk és veszünk neki egy rendes karosszéket. Persze egyáltalán nem illik majd az irodába...
- Jó napot - hallatszott a küszöbről -, úgy örülök, hogy maga egy nő.
Odafordultam és egy törékeny asszonyt vettem észre szép, nyilván nagyon drága, világos-bézs színű, ruhát viselt.
- Úgy örülök, hogy nő! - ismételte meg. - Maga megérti.
- Általában nekem is megfelel, hogy nem vagyok férfi - válaszoltam.
- Hát önhöz jöttem.
- Hozzám? - meglepődtem. - De miért?
Az asszony megérintette a széket, karba tette ápolt kezét és közölte:
- A férjemet, Anatolij Argunovot megölték.
- Úristen! - szörnyülködtem. - De hát ki?
- Azt magának kell kiderítenie - felelte nyugodtan a hölgy. - Fogja, ez a bejelentés.
- De miért döntött úgy, hogy hozzám fordul?
- Ki máshoz? - haragudott meg a látogató. - Itt ül az irodában, főnök... remélem azt a másikat... azt az ellenszenvest már elbocsátották.
Minden világos. Azt hitte, hogy a rendőrség munkatársa vagyok. Szóra nyitottam volna a szám, hogy eloszlassam a félreértést, de ekkor az irodába berontott Andrjusa és azt dörmögte:
- Marina Jegorovna! Micsoda meglepetés! Megint nálunk!
Az asszony elvörösödött.
- Azt hittem, hogy magát, az istennek hála, elbocsátották.
- Nincs miért - nevette el magát Andrej.
- Nagyon is van miért - Marina Jegorovna dühbe gurult. - Mért nem veszi fel a bejelentésemet Tolja meggyilkolásáról?
Andrjusa semmit sem felelt, csak felvette a kagylót, tárcsázott és minden érzelem nélkül közölte:
- Kop az apparátusnak. Megint van nálunk egy kis banzáj, jöjjenek le.
- Kivel beszélget? - Marina Jegorovna egészen megfeszült.
- Szolgálati ügyben - válaszolt Andrej és rámparancsolt: - Gyerünk, Lampudel, tedd szabaddá a helyet!
Felálltam. A barátom benyomakodott az asztal mögé és mély együttérzéssel a hangjában azt mondta:
- Emlékeztessen, hogyan is állt az ügy.
Marina Jegorovna összerándult. Arcán valami furcsa kifejezés jelent meg, mintha megbénultak volna az arcizmai.
- Otthon ültünk este Toljával. A lakásunk az első emeleten található, az ablakokon nincs rács. Ez persze ostobaság, de Tolja azt mondta, hogy nem akarja úgy érezni magát, mint egy börtönben. Bár kilenc óra volt, de hőség volt. Megnéztük a filmet, azután elkezdődött a Vremja című műsor. Tolja imádta a hírműsorokat, én meg kimentem a konyhába és elkezdtem vacsorát főzni, krumplit hámoztam, előkészítettem a heringet, összesen több, mint fél órát vesződtem.
Hirtelen elhallgatott.
- Egy kis vizet? -ajánlotta Andrej részvéttel a hangjában és kihúzott a fiókból egy borzsomis üveget és egy műanyag poharat. - Igyon. Felfrissíti...
- Amikor visszamentem a szobába - folytatta egyhangúan Marina észre sem véve, hogy Andrej megkínálta -, Tolik halott volt.
- Szörnyűség! - suttogtam. - Az hogy lehet?
Marina Jegorovna felém fordult:
- Valaki bemászott az ablakon és megölte a férjemet.
- Miért? - kérdeztem nem nyugodva. Az asszony szipogott.
- Nem tudom, Tolja senkinek, hallja, senkinek nem csinált semmi rosszat. Mindenki szerette, tisztelte, értékelte őt. A tudomány doktora, jelentős tudós... a férjem több száz diákot nevelt fel, számtalan könyvet írt, sokan tanultak az ő tankönyveiből.
- De valaki mégis megölte a férjét - motyogtam.
Andrjusa haragosan pillantott rám, mondani akart valamit, de akkor az irodába belépett egy eléggé testes, drága ruhát viselő férfi és azt mondta:
- Bocsásson meg, Andrej Viktorovics.
Különben Andrjuska papáját, mint már mondtam Vitasznak hívták, csak a Vitaszovics apai név Moszkvában Viktorovicsra változott.
- Nem történt semmi, Jurij Szergejevics - mondta láthatóan megkönnyebbülve Andrej.
- Az istenért, bocsásson meg!
- Semmiség az egész, mindenre emlékszem.
Jurij Szergejevics Marina Jegorovnához fordult:
- Menjünk, kedvesem.
Az asszonyt csak ült rezzenéstelenül.
- Kellj fel - Jurij határozottan felé nyújtotta a kezét -, mennünk kell.
- Hová? - kérdezte száraz, színtelen hangon Marina.
- Hát elfelejtetted? - tettette a csodálkozást Jurij. - Pont ma készültünk a Crocus Citybe, hogy fürdőszobaszőnyeget vegyünk.
Marina arca rózsaszínűre változott. Biccentett és felállt. Jurij átölelte és az ajtó felé taszigálta. Ő pedig, akárcsak egy gigantikus bab, tett néhány lépést, azután hirtelen megtorpant:
- Megölték.
- Persze, persze - felelte kórusban Andrej és Jurij. Azután az utóbbi hozzátette:
- Megyünk szőnyegért. Andrej Viktorovics most már elboldogul.
- Nem veszi fel a bejelentésemet - nyögte vékonyka, panaszos hangon Marina Jegorovna.
- Ugyan már - mosolygott Andrej -, gyerünk, lássunk neki az ügynek.
Marina átnyújtotta neki a papírlapot. Andrjusa az asztalra tette és elmosolyodott.
- Menjenek nyugodtan a Crocus Citybe. Amint a legkisebb nyomra bukkantunk, értesítem önöket.
Marina bólintott és kiment. Jurij az asztal mellé helyezett egy dobozt.
- Ne undorodjon, Andrej Viktorovics, ez moldáv, természetes, nem az a pogány Henessey.
- Hiába - csóválta meg a fejét az őrnagy.
- Bocsásson meg - mondta még egyszer Jurij és ő is kiment.
- Micsoda csapás - sóhajtott a barátom, elővett a zacskóból egy jókora üveg konyakot és elrakta a széfbe. Utána fogta a papírlapot, amit Marinától kapott, apró darabokra tépte és kidobta a szemetesbe.
- Mit csinálsz? - ámultam el. - Hiszen ez egy bejelentés!
Andrej cigarettát vett elő.
- Marina őrült.
- Tényleg? És Tolját nem ölték meg? Nem igaz, amit mondott? Ez a Jurij a férje?
Andrej elkezdte beásni magát az asztalfiókba.
- Most igen, bár néhány évvel ezelőtt éppenséggel Anatolij Argunovij volt a férje, de ő meghalt.
- Magától?
- Pontosan - bólintott Andrej. - Egyébként mindaz, amit hallottál tökéletesen igaz. Tényleg nézték a tévét, azután Marina kiment a konyhába, ott hagyta a férjét a tévé előtt, amikor pedig visszajött, Anatolij halott volt. Csak éppen semmi bűntényre utaló nem volt a halálában, szokásos infarktus, vagy ahogy a régiek mondták, szívszélhűdés. Senki nem mászott be az ablakon, a szakértők tökéletesen egyértelműen megállapították a halál okát. Anatolijnak szívpanaszai voltak, meg akarta operáltatni a kardiológiai központban, de már nem sikerült.
- De miért jött el hozzád Marina?
Andrjusa becsapta a fiókot.
- Nincs ki a négy kereke. Gondolj csak bele, milyen sokk érte. Sütötte a fasírtot a férjének, rátette a tányérkára, bevitte, ott meg egy hulla van! Eltöltött egy pár hónapot egy pszichiátriai klinikám, elvesztette az emlékezetét. Utána úgy-ahogy helyrejött, de paradox módon tisztára elfelejtette a férjét, és azt, hogy házas volt. Argunovijéknak nem volt gyerekük, a rokonok és kollégák sajnálták őt, de semmire nem emlékeztették. El is ment az anyakönyvi hivatalba Jurijjal. Aztán hirtelen, puff neki, eszébe jutott az igazság, és most idejár és követeli, hogy indítsunk nyomozást. Ez a fixa ideája: megkeresni azt, aki megölte Anatolijt. Ez a Jura egyszerűen egy szent, képzeld csak el, mi mindent kell elviselnie egy ilyen hóbortos asszony mellett.
- Még ilyet - motyogtam -, de hát nem látszott pszichopatának.
- Hát alapvetően teljesen normális - vont vállat Andrej -, egy ebédlőben dolgozik, mint szakács.
- Álljunk csak meg, hiszen azt mondta, hogy a megboldogult férje a tudomány doktora volt, nagy tudós.
- Na és?
- Ez valahogy nem vág egybe egy szakácsnő feleséggel.
- Lehet, hogy szeretett enni - hárította el Andrej -, ami pedig a tudományos címet illeti... most mindenféle alternatív iskolák terjedtek el, akadémiának hívják őket, egyetemnek, a munkatársaik pedig egytől egyig akadémikusok és professzorok, csak éppen a tudományhoz semmi közük, diplomamunkájuk nincs, nem védték meg, a Tudományos Minősítő Bizottság nem fogadta el. Egy szóval egy nagy nulla, de jól hangzik: ...a légköri-kozmobiológiai akadémia professzora, a személyiségfejlesztési asztroprognózis tanszék tanszékvezetője. Valójában pedig miről van szó? Horoszkópokat állítanak össze az embereknek jó pénzért.
- És a diákok? A rengeteg diák?
Andrej felállt.
- Hát csak tanul valaki azokon a kretén akadémiákon. Na mi lesz, rágódunk még ezen a hülyeségen? Tudod, hány bolond jár ide? Én is hamarosan meghülyülök. Gyerünk, csak két órám van, a feladat pedig bonyolult, gyerünk, Lampudel!
Kimentem a folyosóra és figyeltem, ahogy barátom morogva a zsebében turkál az iroda kulcsát keresve. Tényleg nem egyszerű feladat várt ránk, mert holnap reggel tízkor Vologya Kosztyin anyakönyvvezető elé áll a menyasszonyával, és nekünk Andrjusával ajándékot kell vennünk a pénzből, amit a haverok összeadtak.