- A-a-a, Temir-Aksak-Khan! - vadul jajong az elmosódott, szenvedélyes és reménytelenül bánatos hang a krími kávézóban.
A tavaszi éjszaka sötét és nyirkos, alig lehet kivenni a hegyi szakadékok sötét falát. A kávézó mellett a sziklához a tapadva áll az országúton a fehér sárban egy nyitott automobil, és vakító, szörnyű szeméből előre, a sötétségbe vetül két hosszú, fényes füstoszlop. Lentről, a távolból, a láthatatlan tenger zaját hallani, és minden irányból nyirkos, nyugtalan szél fúj a sötétből.
A kávézóban vágni lehet a füstöt, halovány, a mennyezetre szerelt bádoglámpa világítja meg a helyiséget, egy rakás izzó zsarátnok vöröslik a sarokban álló kályhában. A koldus, aki kínzó kiáltással egyből belevág a Temir-Aksak-Khanról szóló dalba, az agyagos padlón ül. Egy százéves majom báránybőr kabátban, gubancos, gyapjas csuklyában, melyet az eső, a nap, és az idő már vörösre fakított. A térdén valami olyasmi, mint egy fából készült durva líra. Összegörnyedt, a hallgatók nem láthatják az arcát, csak barna füleit látni, ahogy kiemelkednek a csuklya alól. Nagyritkán kicsikar a húrokból egy éles hangot, és elviselhetetlen, kétségbeesett bánattal jajgat.
A tűzhely mellett, a hokedlin egy asszonyosan kövér, kedves tatár, a kávézó tulajdonosa. Először elmosolyodott, talán gyöngéden és egy kicsit szomorkásan, de talán lenézően és gunyorosan. Azután a felhúzott szemöldöke is megdermedt, a mosolya is gyötrődővé és értetlenné vált.
A kis ablak alatti padon egy magas, sovány lapockájú hadzsi cigarettázott, ősz szakálla volt, fekete köntöst viselt és fehér csalmát, amely csodálatosan kiemelte barna arcát. Most megfeledkezett a csibukról, fejét a falnak támasztotta, lehunyta szemét. Az egyik lábát, melyen csíkos gyapjúharisnya volt, térdben behajlította, a padon nyugszik, a másik, amelyiken cipő van, lelógatja.
A hadzsi melletti kis asztalkánál pedig azok az átutazók ültek, akiknek az az ötletük támadt, hogy megállítják az automobilt és megisznak egy-egy csésze vacak kávét egy falusi kávézóban: a nagydarab, örökké nyüzsgő úr, vízhatlan, angol nadrágban és a figyelemtől és feldúltságtól sápadt szép fiatal hölgy. Délvidéki nő, beszél tatárul, érti a dal szövegét... A-a-a, Temir-Aksak-Khan!
Az egész világmindenségben nem volt híresebb kán Temir-Aksak-Khannál. Mindenki a hold alatt előtte reszketett, és a világ leggyönyörűbb asszonyai és leányai az életüket adták volna azért a boldogságért, hogy ha csak egy pillanatra is a rabnői legyenek. De élete alkonyán Temir-Aksak-Khan ott ült a porban, a bazár kövein, és az arra járó nyomorékok és koldusok rongyait csókolgatta, arra kérve őket:
- Nyomorékok, koldusok, vegyétek el a lelkemet, mert már arra sem vágyik, hogy vágyakozzon!
És, amikor végül egy úr megkönyörült rajta, megszabadította őt a hívságos földi hírnévtől és a hívságos földi örömöktől, gyorsan széthullott az ő birodalma, kipusztultak a városok és a paloták, por és homok mosta el a romjaikat az örökké zománcként kéklő ég, és az örökké pokol tüzeként izzó nap alatt... A-a-a, Temir-Aksak-Khan! Hol vannak a napjaid, a cselekedeteid? A harcaid, a győzelmeid? Hol vannak ők, az ifjak, gyöngédek, féltékenyek, akik szerettek téged, hol van szemük, mely fekete napként csillogott az ágyadon?
Mindenki hallgat, mindenkit leigázott a dal. De furcsa, az kétségbeesett fájdalom, az elkeseredett, ki tudja kinek szóló szemrehányás, amely felszakad a dalból, édesebb a legmagasztosabb, legszenvedélyesebb örömnél.
Az átutazó úr merőn nézi az asztalt, és hevesen szívja a cigarettát. A hölgy tágra nyitotta a szemét, arcán ömlenek könnyek.
Miután egy ideig dermedten ülnek, kimennek a kávézó küszöbére. A koldus befejezte a dalt, és enni kezdett, törve a töltött lepényből, amit a házigazda adott neki. De úgy tűnik, hogy a dal tovább árad, hogy nincs vége és nem is lesz.
A hölgy, ahogy kiment, egy egész aranyat csúsztatott a koldusnak, de riadtan arra gondol, hogy ez kevés, visszafordulna, adna neki még egyet, nem, kettőt, hármat, vagy mindenki szeme láttára megcsókolni a koldus durva kezét. Szemét még égetik a könnyek, de úgy érzi, hogy még soha nem volt boldogabb, mint ebben a percben, a dal után, amely arról szólt, hogy minden hiábavalóság és bánat a nap alatt, ebben a sötét és nyirkos éjszakában, háttérben a láthatatlan tenger zajával, nyugtalan tavaszi eső illatával, és a lélek legmélyéig hatoló széllel.
A sofőr aki féloldalasan ült a fülkéjében, sietve kiugrik, a lámpák fényébe hajol, valamit csinál, kifordított subájában vadállatra hasonlít, az autó hirtelen életre kel, felbőg, és türelmetlenül reszket. Az úr felsegíti a hölgyet, beül mellé, és egy pléddel betakarja a térdét, a hölgy zavartan megköszöni... Az automobil dübörögve száguld le a lejtőn, felrepül a sötétben az újabb emelkedőre... A magasban, az óriásoknak látszó hegyek körvonalai fölött a nedves felhőkben csillagok pislákolnak, messze elöl alig láthatóan fehérlik a hullámverés az öböl ívén, a szél lágyan és erősen fúj szembe...
Ó, Temir-Aksak-Khan, mondta a dal, nem volt a hold alatt merészebb, boldogabb és híresebb nálad, kreolbőrű, tűztekintetű, fényes és magasztos voltál, mint Gábriel, bölcs és fényűző, mint Szulejman császár. A Paradicsom növényeinél ragyogóbb volt turbánod selyme, hétszínű csillagtűzként reszketett és ömlött szét gyémánt dísze, és a világ legszebb császárnői és rabszolganői az életüket adták volna a boldogságért, hogy csak egyszer a nyelvük hegyével érintsék indiai drágaköves gyűrűkkel díszített sötét és vékony kezedet. De miután fenékig ürítetted a földi örömök poharát, a porban, a bazárban ültél te, Temir-Aksak-Khan, és elkaptad és megcsókoltad az arra járó nyomorékok rongyait:
- Vegyétek el szenvedő lelkemet, nyomorékok!
És évszázadok rohantak el elfeledett sírod felett, és homok mosta el mecsetjeid és palotáid romjait az örök kék ég és a könyörtelenül vidám nap alatt, és vadrózsa nőtt sírod díszes fajanszai közé, hogy minden új tavasszal újra és újra gyötrődjenek, ahogy feltör a fájdalmasan édes dal, a szív vágyik a csalogányok mondhatatlan boldogságára... A-a-a, Temir-Aksak-Khan, hol van hát a te keserű bölcsességed? Hol van lelked gyötrődése, mely könnyel és epével taszítja el a földi csábításokat?
A hegyek eltűntek, a háttérbe húzódtak, az országút mellett már a tenger száguld el, mely dübörgéssel és tengeri rákok illatával rohan a fehér kavicsos partnak. Elöl messze, a sötét változatlanságban szétszórt fehér és vörös tüzek, a város rózsaszín délibábja, az éjszaka fölöttük és a tengeröböl fölött fekete és lágy, mint a korom.