Leningrad Repülő Cirkusza
A
Sziget első napján lépett fel a Leningrad
együttes Szentpétervárról. Oroszország legkelendőbb zenei exportcikke hazánkban
is egyre népszerűbb. Munkatársunknak a zenekar frontemberét is sikerült megszólítani.Egy rézfúvósokkal és ütősökkel dúsított nagyzenekar stílusát nehéz meghatározni. Olyanokat szoktak mondani: az orosz Tom Waits, az orosz Pogoues, az orosz Neurotic, az orosz Ganxsta Zolee. Mint minden hasonlat, ezek is sántítanak. Az alap a raggea-nél pörgősebb jamaciai tánczene, a ska, amit a punk, a jazz és az orosz népdalok - azon belül is a tolvajdalok, katonadalok - valamint a városi folklór motívumai színesítenek. Azért - mint valami jó cigányzenész - populáris dallamokat is be tudnak csempészni a repertoárba. Feldolgozták a James Bond filmek, a Terminátor, a No megállj csak! valamint az Emanuelle filmzenéjét, ahogy a No woman, no cry, vagy a Millió rózsaszál című örökzöldeket is. Az átköltések szövege nem mindig tűri a nyomdafestéket. Vad sanzon, sőt, gonosz sanzon. A legenda szerint az együttes nevét a Leningrad SKA, az énekes kedvenc jégkorongcsapata tiszteletére vették fel.
Az együttes frontembere az énekes-szövegíró Szergej Snurov, becenevén Snur. 1973 április 13-án szültetett, és tősgyökeres pétervári. Építészmérnöknek tanult a leningrádi egyetemen, aztán a restaurátor szakon is, utána pedig a vallás-filozófiai intézetben. Volt teherautósofőr, üveges, kovács, asztalos, dizájner egy reklámügynökségnél, nem az a tipikus "razpizdaj", naplopó... Mielőtt betört volna a zenei életbe, műkincshamisító volt az utolsó hivatalos szakmája. Ezen kívül is akadtak gondjai a rendőrséggel. Egy időben körözték, mert megszökött a hadseregből, egy szibériai városkában pedig még a fellépése előtt lecsukták néhány hétre. 1991-ben kezdett zenélni Alkorepica nevű rap-hardcore bandával. Azután a Van Gogh füle nevű elektronikus zenekarral játszott, végül 1997-ben rátalált arra az elemi erejű, mélyen orosz hangzásvilágra, ami a Leningradot jellemzi. Műveltsége és alkoholfogyasztása egyformán határtalannak tűnik, az interjúkban hol egyik, hol másik kerül előtérbe.
A Leningrad híres arról, hogy nagyon nehezen futott be. Kezdetben
nem játszottak kétszer ugyanazon a helyen, mert mindig botrányba fulladt a koncert,
vagy a színpadkép és a show miatt (eleinte ugyanis meztelenül játszottak), vagy
a zenekar trágár és provokatív szövegei okán. Moszkvából mind a mai napig ki
vannak tiltva.
Egy dal kezdete:
A vityebszkij vokzálnál, hol sok zúgó vonat jár
Él egy kislány, Tánya, évek óta már
Messziről jött, vidékről, hogy színész legyen, színész
De nem ment át a vizsgán, hát kurva lett és kész
Az
utóbbi időben a 120 kiló fölötti, kopasz Sztasz Boredszkij költővel lépnek fel.
Sztasz nem zenél, nem énekel, ő látványelem. Akárcsak Julja Kogan, egy nyúlánk
hölgy, aki aranyszínű miniszoknyában riszál a színpadon, végigtombolja a koncertet,
operai hangokon beénekelve, nyugodtan mondhatjuk, ő a tizenharmadik hangszer.
Mindehhez még hozzájárulnak a képzett zenészek. Dobszerkó, kézi dobok, kézi
basszusdob és rumbatök gondoskodnak arról, hogy ne legyünk híján a ritmusnak.
A tombolás már a zenekar megjelenése előtt elkezdődött, lett, litván, ukrán,
sőt görög és japán zászlók lobognak, a közönség percekig skandálja: LE-NIN-GRAD,
LE-NIN-GRAD! És akkor megdörren a hangcucc, egy pörgő-sodró-tomboló új szerzeményükkel
kezdenek, a hardcore-ska hangzású Paganinivel. A közönség rázza a korlátot és
artikulátlanul üvölti az egykori hegedűvirtuóz nevét. Erős kezdet. Persze néhány
dalon, kiszóláson csak az oroszul értők röhögnek; például amikor bemutatja a
zenekart, minden egyes tagról nagyon szemét módon nyilatkozik, beleértve önmagát
is. Valahogy el kell érni, hogy a legközelebb a hangerőcsökkentés a Leningrádra ne vonatkozzon. Az mégsem járja, hogy önfeledten énekelsz az első sorokban, és a zenekar odakapja a fejét, hogy honnan jön a zaj. Sztasz székeket ver szét a színpadon, egy dobozos sört szétharap és a közönség közé hajít, egy másikat szétfejel, de hát ilyenek ezek az orosz költők. A koncert utáni poszt-szovjet tumultusban készítettünk Snurral egy egyperces interjút.Egyszer azt nyilatkozta, hogy a Leningrad együttes posztmodern jelenség. Mi a kapcsolata az orosz posztmodernnel?
- Közvetlen kapcsolatunk van vele, mi vagyunk az orosz posztmodern. De már meg is haladtuk magunkat.
A Leningrad, úgy tűnik, az orosz tolvaj-dalok hagyományait követi. Volt-e valamilyen problémája a rendőrséggel?
- Hát persze. Nagyon sok. Mint minden orosz embernek.
Miben hasonlít és miben különbözik Magyarország és Oroszország?
- Nekünk van kőolajunk, nektek meg nincs. És ez nagy különbség! - Snur itt kicsit elgondolkodik... - És itt frissek a gyümölcsök.
Érthetik-e a magyarok, miről szól a Leningrad, ráérezhetnek-e a hangulatára?
- Minden ember érezheti, mert minden ember volt gyerek.Véleménye szerint hová tart Oroszország?
- Oda, ahová a világ többi része. A pusztulásba, az apokalipszisbe.
Ezek után Szergej Snurov illedelmesen elbúcsúzik, azt mondja fáradt, lassan mennek aludni. - Sátorral vagy kint? - kérdezi egy naiv balti rajongó. - Úgy nézek ki, mint aki sátorban alszik?" - kérdezi nevetve Snur. Egyébként, úgy.Snur,a tipikus rosszfiú, aki egyre jobban kezd hasonlítani a farkasra a No megállj csak! -ból, könnyen megközelíthető sztár. Még fáradtan, a repülő indulása előtt is ad interjút, igazi orosz, nem olyan rendes ember, aki nem iszik, nem lép félre, betartja a törvényeket, hanem jó ember, előzékeny, segítőkész, barátságos, bár a tízparancsolat nagy részével hadilábon áll. Szergej Snurov pontosan olyan, mint amilyennek a rajongók elképzelik. Szergej fasza gyerek.